SOA Using Java Web Services
Egy előző posztban, melyben Java tanuláshoz javasoltam forrásokat, említettem a Mark D. Hansen: SOA Using Java Web Services című könyvet, de most jutott arra időm, hogy végigolvassam a majdnem 600 oldalas könyvet. A poszt egy könyvleírás, de érdemes végigolvasni, egy-két trükköt, tippet olvasható a webszolgáltatások használatával kapcsolatban. Régebben már írtam egy posztot a JAX-WS-ről, ott is merítettem ebből a könyvből.
A könyv alapvetően a JAX-WS 2.0, JAXB 2.0, WS-Metadata 2.0 és a WSEE 1.2 szabványt mutatja be. A könyv nem új, 2007-ben jelent meg, de aktualitását még nem vesztette el, hiszen ugyan van már JAX-WS 2.2, JAX-B 2.2, de igazán kevés újdonság van benne, módosítás még kevesebb. A JAX-WS újdonságai között talán a WebServiceFeature megjelenése az érdekes, valamint a WS-Addressing említésre méltó. A JAXB specifikáció vagy implementáció újdonságai között talán az XmlSeeAlso annotáció lehet érdekes.
Igaz, a könyv címében benne van a SOA, alapvetően nem foglalkozik a SOA architektúrával, csak azzal, hogy egy SOA architektúrába hogyan tudjuk a saját alkalmazásunkat legjobban beilleszteni. Arról viszont nagyon részletesen szól, hogy azt hogyan kell felépíteni, milyen rétegekből álljon, milyen eszközöket érdemes használni, és hogy ezek az eszközök hogyan működnek. Nagyon jó és részletes áttekintés található a könyvben az említett szabványok tulajdonságairól, de a részletekbe már nem annyira megy bele. Említi ugyan a REST-et, de akkor még csak a JAX-WS-be próbálja Provider-rel és Dispatch-csel beilleszteni, a JAX-RS-t meg sem említi. A SOAP, WSDL szabványra csak hivatkozik, nem magyarázza, nem tárgyalja részletesen.
A könyv egy elég jó bevezetővel indul, ahol megnyugtatja az olvasót, hogy nem meglepő, ha nem tudja elsőre átlátni a webszolgáltatások világát, ugyanis tényleg nem egyszerű. A webszolgáltatások írását biztosító eszközrendszer tulajdonságait három részre bontja: hívás (invocation), szerializáció (serialization) és telepítés (deployment). Az hívás alatt azt érti, hogy hogyan kerül meghívásra egy adott webszolgáltatás az adott architektúrán, milyen rétegeken megy keresztül, hogyan talál a megfelelő helyre. A szerializáció biztosítja a paraméterek, visszatérési értékek, kivételek átvitelét. A telepítés azt írja le, hogyan lehet az adott technológiával implementált webszolgáltatás komponenst telepíteni, és hogyan inicializálja, indítja be az adott környezet.
A könyv szerintem legerősebb fejezete a második fejezet, amikor végigmegy a fentebb említett szabványokon, és hívás/szerializáció/telepítés aspektusok alapján sorba veszi őket. Ennek a fejezetnek dőltem be, ugyanis itt több olyan dolgot is említ, melyre utána később nem tér ki. Ha kitérne, egy teljes technológiát lefedő könyv lenne, de nem is állna meg 600 oldalnál.
A könyv már az 1. fejezettől kezdve emlegeti, hogy a JAX-WS inkább a bottom up, általa “Start from Java”-nak hívott megközelítést támogatja. Ez azt jelenti, hogy adott a Java forrás, és az alapján szeretnénk webszolgáltatást kiajánlani. Gyakran azonban a top down megközelítésre (előbb a WSDL adott, ő “Start from WSDL”-nek nevezi), vagy inkább a meet in the middle (általa “Start from Java and WSDL”-nek nevezett) megközelítésre van szükség, mikor adott a WSDL is, és egy létező rendszer is. Ekkor gyakran tapasztalhatjuk, hogy a kettő nem felel meg egymásnak. Az üzleti objektumaink felépítése, elnevezése általában nem felel meg annak, amit interfésznek is ki szeretnénk, vagy ki kell ajánlani. A könyv ún. wrapper osztályok alkalmazását javasolja. Gyakorlatilag egyrészt kigenerálja az osztályokat a WSDL-ből, valamint meghagyja az üzleti objektumokat is. A kettő között másolást végez. Ettől egyrészt tisztább lesz a kód, viszont több manuális munka van vele. A másolást getter/setter hívásokkal oldja meg, és javasolja, hogy ezeket érdemes különszervezni. Nem említi, hogy erre vannak kész megoldások, pl. BeanUtils.copyProperties vagy a Dozer. Javasolja még azt is, hogy XSLT-vel is lehet konvertálni a megfelelő formátumra.
A könyv 3. fejezete a REST-et tárgyalja. Furcsa a sorrend, az író azzal magyarázza, hogy első körben érdemes megérteni a webszolgáltatásokat a SOAP boríték nélkül. Erre ugyanúgy a JAX-WS-t használja, és XML-t küld át. Erre manapság már ott van a JAX-RS. Amúgy nagyon lehúzza a REST-et, hogy alkalmatlan a SOA-ra az interfész leíró nyelv hiánya miatt. Azóta ott a WADL, de nem annyira elterjedt még.
A 4. fejezet szól kicsit a WSDL-ről és a SOAP-ról, egy nagyon jó leírás található az RPC/Literal, Document/Literal és Document/Literal Wrapped közötti különbségekről. A fejezet alapul vette a gyakran idézett Which style of WSDL should I use? cikket is. Az előbb már említett integrációs réteget itt írja le, valamint egy workaroundot, hogy hogy lehet megkerülni azt a kötöttséget, hogy egy WSDL-hez csak egy Java osztály tartozhat. (Igen, két osztály esetén tenni kell elé egy Facade osztályt, mely delegálja tovább a hívásokat.)
A következő fejezet a JAXB alapfogalmakkal ismertet meg. Érdekes a Binding Language-ről szóló leírás, valamint az XmlAdapter használata típus konverzióra. Ennek használatát nehézkesnek ítéli, nem javasolja nagyobb, bonyolultabb struktúrák konverziójára. Nem igazán megy bele a JAXB részleteibe.
A 6. és 7. fejezet a JAX-WS fejlesztést mutatja meg a gyakorlatban, az előbbiben egy klienst, az utóbbiban egy szervert fejleszt. Szépen leírja a hívási modellt, majd sorra a példák: natív XML küldése, SOAP küldése, Castor XML mapping használata, aszinkron web szolgáltatás hívás, SOAP message handlerek, hibakezelés. Valamint említi a Endpoint osztályt is, mellyel Java SE-ben lehet webszolgáltatás futtatni. A Java SE-ben ugyanis van egy pehelysúlyú HTTP server. Ez pl. integrációs tesztelésre tökéletes.
A 8. fejezet azt írja le, hogy lehet alkalmazásszerverbe webszolgáltatásokat telepíteni. Ezt Glassfish-re írja le. Sajnos hiányzik, hogy mi van csak egy web konténer (pl. Tomcat esetén). Tény, hogy ezzel a szabvány sem foglalkozik. A biztonságot is hamar elintézi egy BASIC autentikációval. Viszont említi az OASIS XML Catalog 1.1-et.
A 9. fejezet egy példa alkalmazás, mely az eBay, Amazon és Yahoo! szolgáltatásai felé húz egy alkalmazást, melyet szintén meg lehet hívni SOAP és REST webszolgáltatásokon keresztül is. Itt nagyon jó a bridge tervezési minta használata, csak ezért is érdemes elolvasni a fejezetet.
A 10. fejezet az AJAX és a Java webszolgáltatások kapcsolatáról ír, azt hiszem ma már senki nem így használja. Konkrétan natívan használja a XMLHttpRequest-et, böngészőfüggetlenül implementálja, és XML-t küld. Manapság már valamilyen JavaScript keretrendszerrel oldjuk ezt meg, és JSON-nal. A 11. fejezet egy saját SOA-J keretrendszer fejlesztéséről ír, melyet a könyv szerzőjén kívül szerintem még senki nem használt, így nem is érdemes rá szót vesztegetni.
A könyv mintapéldái elérhetők, érdekes módon félig Maven-nel build-elődnek, de az alkalmazásszerverre deploy, bizonyos generálások Ant task-kal történnek. Furcsa, hogy nem hív Ant-ot Maven-ből, vagy nem valami Maven JAXB és JAX-WS plugineket használ. Bár ez utóbbit megértem, mert elég nagy a kavar körülöttük.
Kinek érdemes elolvasnia a könyvet? Aki a JAX-WS világában frissen el akar merülni, annak nagyon javaslom. A JAXB-re szerintem jobb a Java EE tutorial, de a JAX-WS-re olvasmányosabb ez, és sokkal több háttérinformációt tartalmaz, kicsit kitekint, hogy valós projektekben milyen problémák szoktak előfordulni, és hogyan kell azokat megoldani. Szerintem a legjobb fejezet a 2. fejezet, mely az említett szabványok összes tulajdonságait, lehetőségeit végigpörgeti, példa nélkül. Aki még nem írt ilyent, annak jók a gyakorlati részek is, de aki már egy-kettőt összedobott, nem fog újdonságot találni, kivéve talán a Dispatch/Provider intenzív használatát. Gyakorlottabb webszolgáltatás fejlesztők sok újdonságot nem fognak találni, nekik elég, ha a 2. fejezetet végigpörgetik, hogy minden tulajdonságáról tudnak-e az adott szabványokról.