A Java EE jelene, jövője és tesztelése

A Java EE technológiai manapság igencsak megosztó. Bár már sokan temetik, ettől függetlenül igenis van jelene. Egyrészt sok alkalmazás épül Java EE technológiára. Ezeket folyamatosan üzemeltetni kell, karban kell tartani és tovább kell fejleszteni.

Több projektről is hallottam, melynek célja az volt, hogy a Java EE technológiát lecseréljék, azonban ennek költsége, időigénye rendkívül magas volt, anélkül, hogy új funkciók bekerültek volna. Egy ilyen projekt nem a management kedvence. Több esetben azt is láttam, hogy az új techológiában a fejlesztőcsapat nem volt kellően jártas, és hasonló szörnyet hozott létre. Volt, ahol ugyanaz a team dolgozott a régi alkalmazás karbantartásán, valamint az új fejlesztésén. Elképzelhető, mennyire voltak lelkesek, milyen minőségű munkát végeztek, mikor a régihez kellett nyúlni. Volt, ahol két külön csapat dolgozott, és óhatatlanul is kialakultak feszültségek. Mindkét felállásban megvan a veszélye, hogy lelőjjék az hibásan “refaktor” néven emlegetett projektet. Pl. elfogy a keret, nem hozza meg az elvárt eredményt, bejön egy fontosabb projekt, hisz a régi úgyis működik.

A Clean Architecture könyv szerint is a keretrendszer csak implementációs részlet. Az érték az üzleti tudásban és funkciókban van. A túlzott függőség a keretrendszerekre, ezekbe fektetett túlzott energia rendkívül sok veszéllyel jár.

A Java EE folyamatosan fejlődik, érdemes figyelemmel követni az újdonságokat. Folyamatosan vannak igények Java EE oktatásokra is, hiszen a projekten dolgozókat meg kell ismertetni a szabványok új verzióival, valamint új fejlesztők is csatlakoznak, akiket be kell tanítani. És ezen projekteken gyakori a unit és integrációs tesztek hiánya. És ez egy részben a fejlesztőknek, de más részben a technológiának is felróható.

Szóval nézzük meg, hogyan lehet modernizálni egy Java EE alkalmazást úgy, hogy figyelembe vegyük a modern architektúrális elveket, de ezzel párhuzamosan egyre kevésbé függjünk a keretrendszeren, és hogyan vezessünk be unit és integrációs teszteket.

De először nézzük, hogy milyen változások történtek a szabvány háza táján. A Java EE egy szabvány, melynek több implementációja létezik, ezek az alkalmazásszerverek, pl. JBoss/WildFly, Oracle WebLogic, IBM WebSphere Application Server, Glassfish, Payara, stb. A Java EE ún. esernyő szabvány (umbrella), mely alatt több szabvány is van, pl. CDI, JPA, JMS, stb. Ezek nagy része amúgy külön is elérhető Java SE környezetben.

A Java EE sokáig az Oracle fennhatósága alatt állt, azonban a 8-as verzió után megszabadult tőle, és átkerült az Eclipse közösséghez. Mivel a Java név még mindig az Oracle-é, ezért át kellett nevezni Jakarta EE-vé. A Jakarta EE 8-as verzió semmilyen újdonságot nem tartalmaz, kizárólag licence téren lett rendbe téve, és kompatibilis a Java EE 8-cal. A Jakarta EE 9 azonban már nem, ugyanis a csomagokat is átnevezték javax.* névről jakarta.* névre.

Hogy mi a hosszú távú cél? Természetesen továbbra is meg akar maradni szabványnak, mely lehetővé teszi Cloud Native nagyvállalati alkalmazások fejlesztését. Nem akarnak szakítani a hagyományokkal, ki akarják használni a Java EE történetéből adódó elterjedtségét. Azonban szeretnék átláthatóbban, gyorsabban fejleszteni úgy, hogy a közösség elvárásainak is jobban megfeleljen. Ráncfelvarrásokat is szeretnének végezni, pl. áttérni mindenhol Mavenre, alkalmazkodni a Java 9 modulrendszerhez, átgondolni a függőségeket, egységesíteni a dokumentációt. Sőt, célként megfogalmazták a tesztelhetőséget is.

Nézzük meg kicsit visszafele, hogy milyen újdonságok jelentek meg a különböző verziókban, hogy átlássuk, hogy merre tart a fejlődés. A Java EE 7-ben jelent meg a natív JSON támogatás (JSON-P), REST kliens API, WebSocket támogatás. A Java EE 8-ban jelent meg a JSON binding (JSON-B), server sent event támogatás, reactive REST kliens, HTTP/2 támogatás. Látható tehát, hogy a webes, REST webszolgáltatások terén bekövetkezett változtatásokat próbálják követni.

Azonban érdemes egy kicsit figyelembe venni azt is, hogy a meglévő tecnológiákkal kapcsolatosan milyen trendek vannak. Ebből a talán egyik legszembetűnőbb a Context and Dependency Injection (CDI) térnyerése. A Java EE 6-ban jelent meg, és a Java EE 8 már a 2.0 verzióját tartalmazza. A probléma az volt, hogy minden technológia maga definiálta, hogyan fér hozzá a különböző erőforrásokhoz, valamint hogyan definiálja a komponenseket és ezek közötti kapcsolatokat. Így volt pl. JPA esetén az EntityManager @PersistenceContext annotációval volt injektálható. Az EJB-k esetén az EJB-ket a típusuk alapján kellett annotálni, pl. @Stateless. Másik EJB-hez @EJB annotációval lehetett hozzáférni. Ha egy DataSource-hoz akartunk hozzáférni, akkor a @Resource annotációt kellett használni. A JSF-ben a controller jellegű komponenseket a @ManagedBean annotációval lehetett elérni. Az egészet még bonyolította a JNDI rendkívüli bonyolultsága, és aluldefiniáltsága, melyről többször írtam. A szabványok közötti atjárás mindig problémás volt.

Ezen problémákra próbál megoldást találni a CDI. Akit bővebben érdekel a téma, a Pro CDI 2 in Java EE 8 könyv több, mint harmincöt oldalon keresztül tárgyalja a CDI történetét. Olyan nevek jelennek itt meg, mint Gavin King (aki a Hibernate alkotója, és a CDI specifikálásának a vezetője is volt), valamint Rod Johnson (igen, a Spring egyik atyja, aki szintén részt vett a specifikációban). De rajtuk kívül az összes nagy cég és híres fejlesztő megjelenik a történetben, ami szinte a teljes Java világ története, érdemes elolvasni.

A CDI tehát a Java EE komponens modellje. A komponensek a következő plusz tulajdonságokkal rendelkeznek egy egyszerű Java osztályhoz képest:

  • Létrehozásukat és függőségeiket a konténer felügyeli (természetesen az utóbbit Dependency Injection segítségével)
  • Scope-pal rendelkeznek, azaz definiált az élettartamuk (pl. az alkalmazás teljes élettartama, csak addig éljen, mint a session vagy request, stb.)
  • Cserélhetőek (ez a Dependency Injectionből eléggé következik)
  • Életciklusuk van, melyet a konténer vezérel (példányosítja, különböző állapotokba teheti, megszüntetheti)
  • Különböző életciklushoz vagy egyébhez köthető eseményekre lehet reagálni (pl. ha létrejön vagy megszűnik a komponens, vagy kérést kap) - itt vethető be a hagyományos Aspect Oriented Programming (AOP) is
  • Névvel rendelkeznek

Hosszú távon egyértelmű, hogy a CDI a teljes Java EE specfikációt át fogja itatni, és próbálja egységesíteni a komponensmodellt. Sőt, ami szintén különösen fontos, hogy a CDI 2.0 szabvány definiálja, hogy a CDI hogy használható Java SE-ben is.

Ahogy említettem, a CDI tehát maga is egy szabvány, aminek az egyik legelterjedtebb implementációja a Weld.

A CDI igen komolyan összevethető a Spring Framework IoC (Inversion of Control) konténerével (mely az ApplicationContext interfész mögött bújik meg).

Időközben a Java EE fejlődésének ütemével többen nem voltak megelégedve, így összeálltak, és kidolgozták a MicroProfile szabványt. Ez is egy szabványgyűjtemény, mely a Java EE tapasztalataira épít, de különösképp a microservice-ekre koncentrál, és dinamikusabban fejlődik. Ez tartalmazza a Java EE szabványok egy részét. És igen, a magja ugyanúgy a CDI, és tartalmazza a JSON-P, JSON-B és JAX-RS szabványokat, látható hogy a cél a REST webszolgáltatások implementálása. Valamint olyan kísérleti szabványok is bekerültek, mint a Config, Fault Tolerance, Health, JWT, Metrics, OpenAPI, OpenTracing és Rest Client, sőt megjelent egy GraphQL API is.

Ennek olyan implementációi vannak, mint a helidon MP, Quarkus vagy WildFly (volt egy Thorntail implementáció is, amit megszüntettek). A Quarkus arról híres, hogy képes GraalVM-en is futni, így mind az indulási idő, mind a memóriahasználat, mind a válaszidő igen alacsony tud maradni. És ezek cloud, microservices, elasztikus konténerizált környezetben igen fontosak.

A MicroProfile annyira elismert, hogy már a Java EE is ígéri, hogy figyeli a specifikációt, és amit érdemes, átemel belőle.

Mit jelent mindez egy legacy Java EE alkalmazás esetén? Számomra annyit, hogy amerre indulni érdemes, az mindenképp a CDI alapos megismerése és bevezetése, ahol csak lehet. Akár az EJB beanek kiváltására is. Amennyiben komolyan akarjuk venni a keretrendszer függetlenséget, érdemes először egyszerű POJO-kban gondolkozni, és mindent azokban megvalósítani. Ha ez kevés, továbbléphetünk a CDI beanek irányában, ekkor már tudjuk használni a teljes CDI eszköztárat, ebből természetesen a dependency injection a legfontosabb. És csak akkor használjunk EJB-ket, ha feltétlen szükség van valami általuk nyújtott szolgáltatásra, amit a CDI nem tud. Ilyen pl. passziválható session bean (bár jobb, ha ezt elkerüljük), távoli metódushívás, párhuzamos metódushívás, ütemezés, stb. Régebben ide tartozott a tranzakciókezelés is (az EJB @TransactionAttribute) annotációjával, azonban JTA API javax.transaction.Transactional annotációja a CDI beaneken is értelmezett. Az implementáció CDI interceptorokkal valósítható meg. (A tranzakciókezelésről EJB környezetben elérhető egy régebbi posztom.)

Természetesen az egyszerűbb funkciókat ugyanúgy implementálhatjuk POJO-kban vagy CDI beanekben, és az EJB-k csak a konténer szolgáltatásaihoz férjenek hozzá, és a hívást delegálják POJO-khoz vagy CDI beanekhez. De mi van, ha már létező alkalmazásunk van? Akkor érdemes úgy vágni az EJB beaneket, hogy szervezzük ki az üzleti logikát POJO-kba vagy CDI beanekbe, és az EJB-k ezekbe hívjanak tovább.

Tesztelés

De mi köze mindennek a Java EE alkalmazások teszteléséhez? Sajnos a Java EE-t kezdetben nem úgy alakították ki, hogy könnyen tesztelhető legyen.

Unit tesztelés

Az EJB-k unit tesztelésére egy kitűnő ajánlás már régóta, hogy az üzleti logikát szervezzük ki egyszerű POJO-kba, melyeket már lehet unit tesztelni. Csak a konténer szolgáltatásaihoz való hozzáférés legyen az EJB beanekbe, és csak szükség esetben adjuk a POJO-k felé. (Ebben az esetben azonban már gyönyörűen lehet mockolni.)

Ez a CDI megjelenésével is egy tartható irány, ugyanis a CDI beanek alapjában véve maguk is POJO-k. Bár számomra rendkívül furcsa, hogy az injektálás legtöbbször az attribútumon elhelyezett @Inject annotációval történik. Pont a unit tesztelés miatt a Spring a kötelező függőségeknél (és az encapsulation betartása miatt is) a constructor injekctiont javasolja. Ez sokszor működik CDI beaneknél is, de futottam bele olyan esetbe, ahol nem, és nem is elterjedt megoldás. Amúgy mockolásra úgyis legtöbbször a Mockitot használjuk, ami szintén tud private attribútumba injektálni, így a probléma inkább csak teoretikus.

Java EE komponens-integrációs tesztelés

Nem szeretem az integrációs tesztelés megnevezést, mert az önmagában nem írja le, hogy miket integrálva tesztelünk. Így választottam inkább a Java EE komponens-integrációs tesztelés nevet, mely leírja, hogy azt akarjuk kipróbálni, hogy a Java EE komponensei megfelelően működnek-e együtt. Ide tartoznak a POJO-k, CDI beanek és az EJB-k is.

Arquillian

Amennyiben az ember Java EE integrációs tesztelés témakörben keresgél, a legtöbbször az Arquillian eszközbe botlik bele. Az Arquilliant legtöbbször ún. in-container tesztelésre használják. Azaz vesznek egy futó alkalmazásszervert, kiválogatatják a komponenseket, amiket tesztelni akarnak, becsomagolják egy jar-ba vagy war-ba, mellécsomagolják a tesztesetet, és az egészet deploy-olják az alkalmazásszerverre, és ott futtatják le a tesztesetet is.

Terveztem egy Arquillian posztsorozatot, azonban őszintén bevallom, hogy olyan szinten kiábrándultam belőle már csak kis pilot projektek során is, hogy a használatát semmiképp nem javaslom. Meg is indoklom, miért.

  • A ShrinkWrap részével lehet összeállítani a pici telepítő csomagot, un. micro-deploymentet. No ezzel összeválogatni, hogy milyen komponensek kellenek, az egy kész kínszenvedés. Nyilván nem csak a saját class fájlaink kellenek, hanem különböző erőforrás fájlok, mint pl. beans.xml, persistence.xml, web.xml, stb. Ezek bevarázsolása szintén kihívás. Sőt 3rd party library-k is kellenek, ezek a shrinkwrap-resolver-impl-maven használatával hivatkozhatóak be, ami beolvassa a pom.xml fájlt, és nekünk kell megadni a projekt koordinátákat. (A tranzitív függőségek hol mennek, hol nem.)
  • Ha már úgyis fut egy alkalmazásszerver, akkor nekem úgyis mindegy, akár a teljes alkalmazást felpakolhatnám rá. Lassan indul, lassan áll le, foglalkozni kell vele. Persze az Arquillian is indíthatja, de az még lassabb.
  • Ha már úgyis fut az alkalmazásszerver, akkor akár meghajthatom az API-t (pl. egy REST Assured) használatával, vagy a felületet (pl. Selenium WebDriverrel). Ezek kevesebb szenvedéssel járnak, és a tesztautomatizálásra fogékonyabb tesztelő kollégák is meg tudják írni.
  • Nem képesek több éve megoldani, hogy ugyanazt a deploymentet lehessen több teszt osztályból is használni, és ne telepítse újra.
  • A Spring Boot finom integrációs teszteléshez használt mechanizmusaihoz képest olyan bumfordi, esetlen és lassú, hogy nem említhető egy lapon.
  • Van egy olyan elvem, hogy amelyik eszközzel már egy demó projektet összerakni is kihívás, azt nem választom éles projektben.

Integrációs tesztelés Welddel

Akkor mi lehet a megoldás? Hogy nem törekedünk a teljes lefedettségre, és csak azokat a komponenseket integrációs teszteljük, melyek Java SE környezetben is elérhetőek. És ahogy említettem a CDI 2.0 legnagyobb újdonság a Java SE-ben való futtatási lehetőség. Sőt, a Weldnek van egy weld-junit5 modulja is, mely képes arra, hogy a teszt osztályt is CDI tulajdonságokkal ruházza fel, pl. bármilyen CDI beant lehessen injektálni. Ezen kívül a használatával a teljes CDI konténert is személyre tudjuk szabni.

Szóval indítsunk el egy CDI konténert, telepítsük bele a CDI beaneket, és ezen futtassuk a teszteket. Itt a következő probléma, ami szembe fog jönni, hogy nincs tranzakciónk. És ha tranzakciót akarunk, akkor szükségünk van egy transaction managerre. Erre megfelelő lehet a Narayana. Ennek integrációjáról továbbiak itt olvashatóak.

Amúgy gondolkodtam még az Apache DeltaSpike JPA modulon is, azonban az saját csomagban lévő @Transactional annotációt használt.

Valamint sok példában láttam, hogy az EntityManager-t @Inject annotációval injektálja. Ezt nem szerettem volna, mindenütt hagyományosan a @PersistenceContext annotációval injektáljuk, szóval én is egy olyan példát szerettem volna, ami ezzel működik. Szerencsére a Weld JUnit 5 Extensions ezt is támogatja a Mock injection services használatával.

A https://github.com/vicziani/javaee-testing címen tehát egy olyan példa projekt található, ami tartalmaz egy DAO-t (, ami egy CDI bean), mely JPA-val van implementálva, az EntityManager a @PersistenceContext annotációval van injektálva. Természetesen egy entitást kezel. Valamint van egy service, mely szintén egy CDI bean, és a DAO-t @Injectannotációval injektálja, és ő indítja a tranzakciót a @javax.transaction.Transactional annotáció használatával.

Nézzük is a tesztesetet. Egy in-memory H2 adatbázist használ.

@EnableAutoWeld
public class EmployeeServiceIT {

    @Inject
    EmployeeService employeeService;

    @WeldSetup
    public WeldInitiator weldInitializator = WeldInitiator.from(WeldInitiator.createWeld()
            .addBeanClasses(EmployeeDao.class, EmployeeService.class)
                    .addExtension(new TransactionExtension())
            )
            .setPersistenceContextFactory(EmployeeServiceIT::createEntityManager)
            .build();

    private static EntityManager createEntityManager(InjectionPoint ip) {
        var factory = Persistence.createEntityManagerFactory("pu");
        return factory.createEntityManager();
    }

    @Test
    void testCreate() {
        employeeService.create("John Doe");
        employeeService.create("Jack Doe");
        var employees = employeeService.findAll();
        assertThat(employees).extracting(Employee::getName)
                .containsExactly("Jack Doe", "John Doe");
    }

}

Az @EnableAutoWeld egy JUnit 5 extension, mely elindít egy Weldet. Ennek hatására lehet az EmployeeService-t is injektálni.

A @WeldSetup annotációval ellátott rész konfigurálja a Weldet. Látható, hogy a EmployeeDao és EmployeeService osztályok vannak csak hozzáadva. Valamint itt van hozzáadva a Narayana TransactionExtension CDI extension, mely beregisztrálja az CDI interceptorokat, melyek ráugornak a @Transactional annotációra (nyilván proxizás van a háttérben).

A setPersistenceContextFactory() metódushívás állítja be, hogy mikor egy CDI beannek EntityManager-re van szüksége, hogy kerüljön az létrehozásra. Itt egy method reference van átadva, mely lejjebb van definiálva.

Majd jön a teszteset. Ez elment két entitást, majd lekérdezi ezeket.

A projektben található egy jbossts-properties állomány is, mely azt mondja meg, hogy hova tegye az ideiglenes állományait a Narayana.

A https://github.com/vicziani/javaee-testing-transactionservices címen egy bonyolultabb példa projekt található, melyet ez a poszt és ez a példa projekt ihletett.

Ebben már több minden működni fog. Egyrészt a Hibernate-nek be van állítva a javax.persistence.bean.manager property-ben a BeanManager, hogy működjön az injection a JPA Entity Listenerekben.

Másrészt be van indítva egy JNDI szerver (jboss:jnpserver függőség), és a DataSource és a TransactionManager is ide van bindolva. (Ehhez kell a jndi.properties is.) Valamint van egy TransactionalConnectionProvider mely a Hibernate-nek van beregisztrálva, hogy ezen keresztül kérje le az adatbázis kapcsolatot. Az ezen keresztül lekért adatbázis kapcsolat tranzakcióját innentől kezdve a JTA kezeli. Ezen kívül egy Weld SPI TransactionServices implementációra is szükség van, melyet szintén be kell regisztrálni az addServices() metódussal.